Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten jó szülő volt - a szeretet az elengedés folyamata

2017.10.18

Számomra a gyereknevelés arról szól, hogy szeretem őt, és ezért képes vagyok hülyét csinálni magamból mások előtt, ha kell, és nem az számít, hogy mások előtt mi veszi jól ki magát.

Számos helyzet van, amikor a meggyőződésem szerinti legjobb nevelés más számára nem tűnik bölcs szülői magatartásnak, akár az utcai járókelők, a bolti eladók, szomszédok, sőt a családtagok számára. A szeretet nem egy tény, hanem egy folyamat. Soha nem volt még lehetőségem úgy megszeretni  valakit, mielőtt gyermekem lett, hogy előbb kötődtem szabad akaratomból hozzá, és csak később szeretetből. Választottam az anyaságot, de nem tudtam, kit szülök meg. És akit megszültem, ahogy Feldmár is mondja, bár tőle csak később halottam, kizárólag felfalni akar eleinte. Mert számára nincs külön anya és külön táplálék, az anya egy nagy mell, amit fel kell falni. És aztán kezdett emberré válni: kisimultak a csecsemőráncai, arckifejezései egyre tudatosabbak lettek, és megtanult beszélni  a szemével és az érintésével. És valahogy ebben a kapcsolatban mindeketten ujjászülettünk. Ő a lányom lett, én az anyja. Több, mint anyaállat, több, mint egy tejcsárda, több, mint akitől függeni kell. És ő több lett, mint újszülött magatahetetlen állatka. És mindeketten tanultuk egymást, a szülősködést és az életet. Ezt a folyamatot hívom szeretetnek: amikor egymást minden nap tanuljuk. Túl a képzeleten. Túl az ideálokon. És persze mindannyian másnak látjuk ugyanazt az embert, hiszen a világ megismerése természetesen belőlünk fakad, és a saját természetünkből. De mégis, a magam módján tanulom, érteni, érezni akarom a másikat. És ha ő történetesen a gyerekem, akkor olyan ez kicsit, mint a természettudományos kísérletek: miközben vizsgálom a "kutatás tárgyát", magam is beleszólok az eredménybe. Mert minden általam talált eredmény kicsit én is vagyok, belőlem fakad. Hogy is lehetne másképp szeretni, minthogy az mindkét félből fakadna?

És ha kicsit is szeretem magamat, akkor képes vagyok bármire azért, akin keresztül olyan nagyon tudom szeretni mindazt, ami belőlem fakad, mitöbb, mindazt, amit utálok magamban. És nem állhatok meg ott, hogy a szeretetben eggyé válunk. Mi két külön lény vagyunk, és minél kevesebbet szólok bele az ő létezésébe, annál hamarabb teheti meg amit szeretne és követheti el a saját hibáit. Felfedezheti önmagát, hogy szabadon, egyre függetlenebbül szerethessen viszont. Mert a függőség nem szeretet.

Számomra erről szól az édenkert is: Isten úgy szerette volna szeretni az embert, hogy az viszont szeretheti. És ezért megengedte Isten az embernek, hogy megtegye leghőbb vágyát, és közben elkövesse a saját hibáját. És az ember ezzel kilépett az ideák világából. Nem volt többé örökéletű, nem volt többé állati szinten, a tettei következményének ismerete elhozta számára a döntés szabadságát. Isten jó szülő volt ebben a történetben. Megadta a kapcsolat folyamatát. Csak az lehet folyamat, ami időben zajlik, ami az ideáktól elszakadva az elménkben játszódik, és képes rekfektálni a másikra. A szeretet egy folyamat, az elengedés folyamata.

Nincs recept arra, milyen a jó szülő, jó gyerek, jó módszer, csak próbálkozás van, és egymás tanulása. Ezt bárki tanusíthatja, akinek több gyereke van, hogy mindegyiket meg kellett tanulnia. A tanulás a legősibb dolog, enélkül nem maradnának fenn mindenféle fajok. És igazán szép a tanulást arra használni, hogy a kötődésből szeretetté váltsuk a szülő-gyerek kapcsolatot. Hogy egyszer mindenki, aki szeretetben nőtt fel, annak a szülei lemondtak a saját fennmaradásukra fordított energia egy részéről, hogy valakit megtanuljanak. Valakit megismerjenek. Valakinek megengedjék, hogy döntsön, és egyre függetlenedve, végül emberré váljon.