Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Térdre kényszerítve

2015.10.09

Térdre kényszerítve

 

Mindenkinél van egy határ. Nálam ez most érkezett el. Semmi drámai, csak eljött az ideje, hogy elfogadjam, hogy az orvosoknak fogalmuk sincs, miért van gyulladásban a térdem 9 hónapja. Nos, volt ez így is meg úgy is, de úgy istenigazából gyógyszerrel, lecsapolással nem lehet megszűntetni, sőt, még ha belementem volna, műtét után is könnyen kiújulhatna. Hagyom hát, hogy legyen aminek lennie kell.

Két dolgot megállapítottam: az egyik, hogy orvos nekem olyat soha nem fog mondani, hogy "Nézze, fogalmunk sincs, mi okozta a gyulladást, orvosilag nem fogunk tudni kiváltó okot találni, akármeddig vizsgáljuk, akárhány kollégához küldjük, és valószínűleg mi ezt megoldani sem tudjuk. Ha nincs nagy baja, vigyázzon rá és meglátja."

A másik, hogy el kell engednem ezt a dolgot. Nem tartok ott, hogy rácsapom az ajtót, ha még egy orvos még egyszer ugyanazzal próbálkozik, nem haragszom senkire. Tulajdonképpen tisztelem és becsülöm ezeket az embereket, mind a 8 szakembert, akinél eddig jártam, és akik arra tették fel az életüket, hogy bizonyos szabályrendszer mentén mások életét jobbá tegyék, megmentsék. Csakhogy ez nem az a helyzet, amikor tényleg a szó szoros értelmében valaki más kellene, hogy megmentse az életemet. Úgy gondolom, a legtöbbet mindenki magáért tehet, és én most ezt fogom tenni. Nem rettentem meg a műtéttől, hiszen idén már egyet bevállaltam, tehát a további találgatós kezelést nem dacból utasítom el. Utánajártam, és megkérdeztem, hogy őszintén, mire jó belenézni a térdembe - immár a 3. orvos aki szeretne belenézni - szóval mire jó, ha sok esetben nem találják meg soha a kiváltó okot, kizártuk hogy nagyon súlyos bajom lenne, és ha kiveszik a cisztákat, akkor is jó eséllyel kiújulhatnak, csak még lesz is egy műtéti hegem is ahol belenyúltak?

Erre a doki azt tudta mondani - amit már többen előtte, ráadásul függetlenül, - hogy "Jó, de nem tudjuk mi váltotta ki, azért azt jó lenne megnézni".

De mi van, ha - joggal feltételezve, hogy soha nem is derül ki - engem nem is érdekel, mi váltotta ki? Mi van ha nem hiszem, hogy a mi modern világunkban kötelező mindennek tudni az okát? Vagy legalább a nevét? Vagy legalább keresni valami kamu indokot, hogy feszegettem az ízületet, mert ilyen ismeretlen okú gyulladásról ők nem tanultak az egyetemen? Mi van, ha én el tudom fogadni azt a bizonytalanságot, hogy az orvosok sem mindenhatók? És  mi van ha tudok ilyen lábbal is élni, meg annak is örülök, ha spontán meggyógyul teljesen? Amire egyébként szintén számos példa van hasonló eseteknél.

Miért nem tesszük fel maguknak a kérdést, hogy ha nem lehet mindent fizikai indokkal magyarázni, akkor mi van? Adjunk ennek csak egy százalék esélyt, és hagyjuk meg a rögeszmés ok-keresést azoknak a betegségeknek, amikbe indokolatlanul belehalnak-belehaltak. Mint például a gyermekágyi láz, amivel maguk az orvosok fertőzték meg az anyákat a boncolás utáni kezeikkel, hagyjuk meg azoknak akiknek élet-halál kérdése a segítség.

Én most nekivágok, vállalom, hogy magamat fogom meggyógyítani. Helyrehozom, enyhítem amit lehet, és visszaerősítem az izmaimat. De ha nem lehet a testemet, akkor meggyógyítom a lelkemet. Ennek legalább nincs mellékhatása. Hacsak nem az, hogy boldogabb leszek tőle. Meg a családom. És lehet az is, hogy lesz aki ettől boldogtalanabb lesz, hogy én jobban érzem magam, és azt teszem, amit helyesnek látok. És lehet, hogy ettől másoknak is fel kell nőniük, ami nehéz, de az egyetlen értelmes és járható út.

Elfogadom tehát az utam, és a kihívással szembenézek. Amit egyelőre úgy kezdek, hogy épp csak annyira fogok ezentúl tudomást venni a térdemről, amennyire muszáj, és pont annyira fogok bármi mással törődni, amennyire őszintén fontosnak tartom.

Most, hogy elindultam, rögtön hihetetlenül magától értetődőnek tartom, hogy mit kell tennem, mit kell még javítanom. Szurkoljatok hát, én is szurkolok nektek!