Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


elcsendesül

2008.10.29

Elcsendesül. Minden elcsendesül. Lélegzik a lét. Dobog egy szív. Ébren tartja az áramlást. Ébren tartja az álmot, mely összefoly a léttel. Közös álom. Én álmodlak téged aki engem álmodsz. Így tartjuk fenn magunkat saját hajunkba kapaszkodva a hatalmas árban. Így mentjük meg egymást-magunkat a semmitől. Milyen kétségbeesett, milyen ironikus. Milyen ösztönös. És mégsem. Az állat nem retteg folyton a megszűnéstől. Mi pedig kapaszkodunk a fűszálakba, melyek folyton kiszakadnak, megyünk az emelkedőn, kapaszkodunk a száraz őszi ágakba, melyek letörnek, és tapodunk az alánkguruló köveken. Nem esünk le így sem, mert minden kifogásnak felhozható kapaszkodás ellenére a természet akkor sem enged leesni minket míg nem másztunk fel a magunk hegyormára, míg nem jártuk ki az ösvényt, míg nem értünk fel hogy FENTRŐL LÁSSUNK MINDENT. Addig csak fel és fel, ha megpihensz csak nehezebb felkelni újra, ha visszacsúszkálsz, vagy rövidíteni próbálsz kétszer olyan nehéz lesz feljutnod. Hogy nem akarod fentről szemlélni a dolgokat, magad? Ki ne akarná a hegyre felérve megnézni útját, kiszállva a lenti nyüzsgésből? Nem félelmetes és nem fájdalmas felülemelkedni helyhez és időhöz kötött énünkön, csak eljutni oda. Te a legszebb sziklákról tekinthetsz vissza múltadra, jelenedre és jövődre. Megáll az idő. Felértél. Elhalkul a füledben lüktető dobogás. Feloldódik a szűk légben. Felpezseg és örül. Te vagy és nem. Nem VAGY, csak TE…

 

2008-10-29

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.