Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Látomás zenére

2008.05.02

Látomás zenére

 

   Zenét kapcsolok be. Arab. Már látom hogy vonulnak a tevék a sivatag messzeláthatatlanságában, mint lépnek át a száraz felett elterülő mélységesen sekély kékbe. Most egy kutat látok, ami rég kiszáradt. De a vödröt azért még leeresztik, hátha… Aztán körtáncot járnak sötétbőrű népek, afféle törzsi táncot, egy hatalmas tűz körül. Oldalt barna pokrócfalú sátrak… Véget ér a zene, de gondolatom továbbfolyik medrében, hagyom hogy feltörjön kútjából egy régi álmom … Már értem miért jutott eszembe, a vége miatt… úgy kezdődött, hogy állok egy ismeretlen fehér szobában. Kórház hangulata volt. Hatalmas nagy ablakokkal… én közelebb mentem az ablakhoz, hogy lássam a különös eseményeket odakint. Éreztem hogy valami történni fog... valami fontos, valami ijesztő. Mint ahogy az állatok rettegnek, semmi meggondolás, csak a torkomban dobog a szívem. Elkezdenek gyűlni kint a tengerparton emberek és állatok. Mindenfélék, szörnyű állapotban, lefogyva, éhesen, természeti, egyszerű népek. Mellettük bogarak és patkányok, kutyák és minden létező állat a partra gyűlik, valami bajt éreznek… menekülnek, de miért jöttek ide, mi fog itt történni? Feszült várakozás. És szinte egyszerre, oldaladról felhők indulnak a nap felé, mindkét irányból, s közben a tengeren iszonytató vihar kerekedik, de nem bent a távolban, hanem a parton! Állnak mozdulatlanul- szeretnék szólni nekik, mert tudom hogy bajuk esik- de azok csak állnak lemerevedve, s a legnagyobb nyugalommal várják hogy magával ragadja őket a tenger! Nem kapaszkodnak, nem védekeznek. Az állatok is épphogy mozdulnak, mikor már teljesen mellettük a víz, de akkor már hiába futnak. S a föld törzsei, mert minden fajta ember volt itt, azt hiszem szándékosan gyűltek ide, valami rituálé, vagy világvégi gyülekező. De most sehol Noé hogy megmentsen egyet-egyet belőlük, mindet elnyeli a víz, és mindezek, amiket mondok, csak másodpercek alatt történnek! Hihetetlen, elementális erővel sodor végig a mocskos tengervíz a kiszáradt partokon, úgy viszi el az élőlényket, mint a szárazvirág szirmát a szél… Nézem, iszonyú sötétedés, mint napfogyatkozáskor, és a két oldal felhői egyre csak közelednek, és tudom – tudom hogy figyelnem kell, meredve nézem a tűző napot, amit a felhők eltakarni készülnek, és mintha tudnám hogy valahogy megmenekülök, és át kell adnom ezt az üzenetet, meg akarom jegyezni, milyen alakot formázott a két felhő a nap előtt. Különös, felhőre nem jellemző alakot formáltak, egészen aprólékos, finom kis összekötések, minták! A legmisztikusabb jel, ami egyszer a világ végezetekor fog látszani, és én meg akarom jegyezni, minden erőmmel koncentrálok! Nem! Nem, nem szabad elfelejtenem!…

 

            Felébredtem. Kivert a víz, dobogott a szívem. Hátrasöpörtem a hajamat és még a világvége érzés ösztönös félelem érzete alatt remegve az ablakhoz rohantam. Odakint napsütés. Gyanútlan ragyogás és csendesen életteli táj. A hegyek, a városok mit sem tudtak róla, hogy pár pillanttal ezelőtt még apokalipszis foglalta el a bolygót, s talán az egész világot! Pedig én láttam… de mit is? Hogy nézett ki a jel? Te jó ég, meg kell örökítenem! Az asztalomhoz siettem, de miként a homokszemeket markolni kívánó, kiszaladtak a kezemből emlékeim foszlányai. Kétségbeesetten próbáltam felidézni s elmém, vagy valami felsőbb erő kirántotta alólam, mint egy szőnyeget, s én a földre pottyantam, az üres valóságba. Csak nehogy ne lássam a jeleket, ha majd itt lesz az ideje. Mert ott leszek. Ott, akkor tudtam, hogy ott leszek. Éreztem. És nem véletlenül ablakból néztem. Páholy a nagyszínpadra a világvége című előadásra. Hogy amikor az emberek maguk tapsolják egyszer vissza, és ráadást kérnek majd, akkor megkapják. Ezt megkapják. Mert még nem fogták fel kivel húztak ujjat. De ott a minta: Szaladhatunk a sorsunk elől, mint a girhes, éhező, kikopott szőrű kutyák, vagy meghajtjuk a fejünket a méltó büntetés előtt, és díszruhában, kiállunk mindannyian, várva hogy jöjjön ami elrendeltetett. A fulladás, a küzdelem az utolsó buborékokért, néhány idegi rángás, aztán egy jó nagy szippantás az összeszennyezett óceánból és vége.

 

    Talán abból is felébredünk majd, akárcsak én ennek a látványából. Felébredünk egy ismeretlen helyen, vagy nagyon is meleg, narancsszínű helyen homályok közt, akár egy buborékban és tudjuk majd hogy valaki nagyon szeret minket. Néha mintha szólna hozzánk, de semmit sem értünk majd belőle. Aztán sok-sok küzdelem és növekvés, egészen végtelen örökléti lebegés után egyre erősödő szívdobbanások közepette beleszületünk egy új életbe. De hogy kiébe? Ember vagyok egyáltalán? Nem látok semmit! Megfognak. Olyan jólesik újra a meleg. Igen, szeretnek. Nagyon. Csak ennyit értek a világból, a többit még nem vagyok képes felfogni. Csak sírok és levegőt veszek. Egy második szippantást az ÉLETért.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.