Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lopva az örökkévalóságból

2012.11.10

Mint a Duna parton talált üvegkavicsot, 

úgy csiszol engem is az élet azzá aki vagyok.

 

Fehér golyóbisok és szilánkok, a Földanya csontjai. 

Gerince meghasadt, s mi egyszer s mindenkorra kiváltunk belőle.

S mi kavicsok, ott heverünk a parton, repesve várva, hogy egy kisgyermek kincsként kiemeljen a többi kavics közül, hogy nagy becsben mindig a zsebében őrizzen. Hogy el ne cseréljen semmilyen játékért.

Annyi hányattatás és oly' hosszú út után leszek-e olyan fényes, hogy valaki számára a legdrágább kincs legyek a világon? Hogy száz méterről kiszúrjon fürkésző kis szeme, millió kavics közt engem választva hazavigyen.

Kavics vagyok. Kavics a parton. 

Ha lapos vagyok, elkacsáztatnak, ha túl nehéz, elhajítanak, vagy épületbe falaznak. Ha túl kicsi, soha észre nem vesznek. Megyek tovább és csiszolódom, hogy kellően kézre álljak, hogy kellően áttetsző legyek, hogy majd fentre keveredjek a kavics-rengetegben, hogy ott legyek majd, amikor szükség lesz rám.

Hogy ott legyek annak, aki keres, amikor szüksége van rám.

Hogy ti mindannyian megtaláljatok, akiknek szüksége van rám, s őrizztek engem, az üvegkavicsot, hisz ajándék ez, lopva az örökkévalóságból.