Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Odaátra

Ki viszi át a szeretetem a túlpartra...

Ott vagy-e? Hallod-e hangtalan szavam? Olvasod-e leveleim?

Milyen bután ülök néha a levelező program előtt. Mikor titkon azt képzelem, ha tudnám az új e-mail címed, megkapnád a levelem, csak tudnám... Csak olvasnád a piros filccel írt leveleim, agóniám.

Apám helyett apám ki lesz eztán? Vigyázol-e a kicsi lányodra, a királylány kezét odaadod-e a mese hősének?

Csak kérdezek, tudom. S meg sem emlékezem életedről, pedig volna miről. Pedig oly' kitartó tűréssel, jókedvvel ... hisz tudod. S barátaid ott sírtak a telefonban, s ott ütött szíven a megcsörrenő telefonban a mama rövid mondata is "a papa meghalt". Csak felvettem és ennyi volt az életed. Se többet nem hihettem hogy élsz, se meg nem tehettem, hogy elhiszem, amíg nem láttam hűlt testedet a dermedt fémen. Állad leesett, s már nem te voltál ott. Senki se voltál, s nem tudtam hol keresselek. Azóta sem talállak, csak levelet írok neked, hátha a jóisten vagy akárki továbbadja neked. Nem tudom olvasod-e. Nem tudom megkapod-e. Nem tudom ott vagy-e. S ha igen, ki viszi át a szeretetem a túlpartra.