Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszi menedék

2008.11.09

Őszi menedék

 

Nyáron, mikor a legnagyobb felhő is percek alatt elillan a nap elől, el sem tudom képzelni az őszt, mikor alakja még csak ki sem vehető. A felhők fátylat szőnek, s nem látni végüket. A tél az más. Olyankor havazás után, vagy közben elővillan s néha még erősebben szórja ránk enyhet hozó melegét mint nyáron. Dacol a faggyal, hóval, annyi erőt gyűjt, hogy még nekünk is adhasson a jóból.

Azonban az ősz fénytelensége végeláthatatlan. Amint a nyár végleg bemondta az unalmast, átveszi helyét valami hideg nedves derengő érzés, mely letompítja az agyat, mélyen belülről. Szorosabbra húzza a kabátokat, kámzsában jár, és mindenképp, mondom, mindenképp becsukja még a szívek ajtaját is. Ami bent maradt, azzal meg kettesben maradunk télig. Ráadásul letompulva. Mivel ilyenképp sem megoldani, sem megküzdeni nem tudunk, odabenn elkezdődik egy passzív hajsza, menekülés-marcangolás. Bár néha annyira passzív hogy nem is menekülünk, csak naponként bántanak minket a hidegtől bentrekedt, helyért küzdő érzések. Ha megfigyeljük, egyébként a lomtalanításokat is akkorra hirdetik meg, amikor még a nyár megpróbál maradni egy hosszú hétvégére, mielőtt végleg búcsút vesz. Ilyenkor, amikor igazán szükség lenne egy nagy lomtalanításra, hogy ne annyian rekedjünk odabent, még időben távozzanak néhányan, persze már minden ajtót bezártak, s tán még a „Ne zavarj!” táblát is kiakasztották kívülről, nehogy egy kóbor szemétszállító, megszabadítson a feleslegtől, vagy betévedjen egy-egy normális elem, ami a mi oldalunkon állna ha odabent nézeteltérések adódnának. Nohát, így november idusához közelítve már-már kínos és terhes az egész féligsötét-félignemsötét szituáció, és hiányzik a nap, és minden de minden vizes vagy nedves, és mintha még a nyár boldog emlékeit is, mint egy örökbeszánt papiruszt, átitatná a pára, míg el nem folynak rajta a betűk, ki nem penészedik, alattomosan és aljasan mászik bele mindenbe a tompa fehér köd, feledés, várakozás. Várjuk a nyarat, a tavaszt, de mindegy, feladom, már jöhet a tél is, csak ez a gyilkos idő távozzon már innen. Várjuk a karácsonyt, várjuk a szünetet, várjuk – kénytelen kelletlen – a vizsgaidőszakot, a síelést, a szánkózást, a jövő évet, mert azt hisszük akkor új esélyt kapunk, ami PERSZE hogy nem igaz, hiszen most is itt a jövő, ha háromig számolsz, mikor egynél tartasz a három még jövő… És persze hogy nem kapunk ÚJ esélyt, mert az esély folyamatosan a miénk, és kár is bárkire ráfogni bármit, mert nem vettek el tőlünk semmiféle lehetőséget hogy úgy éljünk ahogy jónak látjuk.

Csalóka ez az időszak, mert zárt ajtók mögött azt hisszük a jövő majd a semmiből kivirágzik, pedig senki sem hinné el – egyelőre – hogy léteznek instant virágok, melyek minden előzetes elültetés és gondozás nélkül például tavasszal, két evőkanál víz hozzáadásával kivirágoztathatók, s máris instant csodálatra készek, csak hogy nekünk jó legyen. Igen, bár a természetben ez nem az ültetés ideje, azért csak próbáljuk ki mi történik, ha bent, a melegben, a legtermékenyebb táptalajon mely valaha létezett, elültetjük pár csodaszép virág magját, netán valami finomat is, meg valami hasznosat is. És minden nap nagyon oda kell ám figyelni, hogy mindüket jól nevelgettük, dédelgettük-e, s akkor reményteli a jövő, boldog a jelen, és ismert a múlt, mert végre magunk csináltuk és nem velünk történt. Hát ennyit az őszről és alattomos ködéről, amely lehet enyhet hozó, kellemesen hűsítő, pihentető, várakozó, bent melegedő, és bár náthahozó karcos hideg dúl odakint, azért gyújtsunk ajtónk előtt egy védett, hangulatos kis mécsest, mely jól megvilágítja a feliratot: „Itt nem zavar senki sem”.

   2008
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.