Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vannak napok

2012.07.13

Vannak napok,

amikor visszatarthatatlanul apámra gondolok.

Amikor szelleme itt van velem,

Kísér, hogy mit mondana-tenne, vagy mit mondott-tett.

Nem magasztosan, csak amolyan ösztönösen.

És elgondolkodom mind a hozzá hasonló emberek által átélt fájdalmon.

Az általa nyert empátiám kiömlik szemeimen, s könnyekbe törni vágyik az emberek nyomorúságán és fájdalmain. Él-és kitart-és küzd-és elesik-de mindig továbbcsinálja. Ott vagy-e mindemögött – mindent áthatoló Karma? Mit követtek el ezek az emberek? S miért hagyod, hogy újra-meg újra elkövessék? Még a betegség csak-csak, de a szellemi leépülés mivégre érdemeltetik ember számára? Miféle kegyetlen mentális sivatagba száműzetés ez? S van-e ott lélek, mikor üres szemeken át mered a világra? S mit tehetek-mit tehetek? Érezni kínjukat, vagy épp élni önfeledt napokat? E kétely közt nyíródom, mint fák a viharban: erős gyökerekkel bír, de mégis sikolt az égbenyúló karjai ölelésébe kapó orkántól. Újra-meg újra recseg és megtörnek tagjai. Hogy egy napon új rügyeket sarjasszon, s virágokkal hálálkodjon a napnak s az esőnek.